Érdekesnek tartom, hogy amikor az iskolában vizsgáztunk, a bőrdiagnosztika két részből állt. Volt a vizuális tapasztalatra épülő diagnózis, vagyis ugye lefektetem a vendégem a lámpa alá, esetleg nagyítóval vizsgálom meg a bőrét, hogy meg tudjam határozni a bőrtípusát.
De volt még egy másik része, a kikérdezés, vagyis az életkörülményeinek, szokásainak a felmérése.
Tőlem ezt még soha kozmetikus meg nem kérdezte.
Pedig nagyon is hozzátartozik a diagnózishoz, hogy hol és hogyan él valaki, mit eszik, iszik, szed e gyógyszert, milyen körülmények között dolgozik.
De volt még egy másik része, a kikérdezés, vagyis az életkörülményeinek, szokásainak a felmérése.
Tőlem ezt még soha kozmetikus meg nem kérdezte.
Pedig nagyon is hozzátartozik a diagnózishoz, hogy hol és hogyan él valaki, mit eszik, iszik, szed e gyógyszert, milyen körülmények között dolgozik.
Ha egy problémával elmegyünk orvoshoz, biztosan ezzel kezdi. Kikérdez.
A bőrünk is egy "szerv", minden belső probléma előbb-utóbb megjelenik rajta, tapasztalt kozmetikusok már látják a jeleket. De mi van, ha az a jel mondjuk pont nem vesebajra utal? Mi van, ha sokkal prózaibb oka van, csak nem akartam időt fecsérelni a beszélgetésre?
Fontos dolog ez. Ideális esetben minden vendégnek lenne egy személyi kartonja (a vizsgán még diagnosztikai lapnak hívtuk), ahol ezeket az alap dolgokat fel lehetne vezetni. Ha pedig a bőre állapotában változás áll be, az okokig vissza lehetne keresni, hogy lássuk, mi a különbség az életvitelében azóta, hogy elindult a folyamat.
Pont, mint az orvosnál. Nem kellene agyalni, vajon múltkor mivel is kezeltem, milyen pakolást kapott, milyen géppel, milyen eredménnyel kezeltem.
Pedig volna erre idő. Ha máskor nem, akkor a kezelés alatt. Pakolás, gőz, pillafestés, egy csomó "üresjárat", amikor ki lehetne faggatni a vendéget és feljegyezni, amiket mond.
Azt gondolom, egy komolyabb szalonban ez meg is történik.
De ha nem, van baj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése